A Rellon kviddics csapatának indulója
 
Ezüst tó fölött smaragd sárkány száll…
A Rellon legénysége bizony készen áll!
Jól gondold át újra, kezdesz-e velük!
Ravaszak, cselesek, és nagy az erejük.
A seprűvel úgy bánnak, mintha részük volna.
Ne számíts túl rosszra, de ne is nagyon jóra!
Vess számot az életeddel, gondold át szépen!
És ha most elfutsz, még megúszhatod épen.
Ha mégis maradnál, mert délceg vagy, vagy bátor,
Készülj fel nagyon, hisz a Rellonnal játszol!
 
/2007. január 21./


Éjjel a vízesésnél jártam
 
Éjjel a vízesésnél jártám egy hideg téli napon,
A hófödtetáj közepén fáztam is én nagyon.
A kis tó partjára lépvén különöset láttam,
Egy lány fürdött benne alig pár ruhában.
 
Dideregve szállt ki onnan, és csengő hangon
Bíztatott az úszásra eme fagyos napon.
Azt mondta, meleg a víz, mártózzak nyugodtan,
Ruháit felkapta, és maradtam magamban.
 
Néhány percig álltam csak a hóesésben,
Majd nekivetkőztem, elmerültem nagy merészen.
Egyedül adtam át magam a különös élménynek:
A fehér hó, a meleg víz, s a halovány fények…
 
Érkezett egy másik lány, társra leltem benne,
Kevés kis unszolásra az éj mellettem lelte.
Mesebeli sellőként úszott velem el
A vízesés mögé, hogy minket rejtsen el.
 
Csak figyeltem Őt megbűvölve,
Hogyan játszik nagy nevetve.
Boldogan merült el olykor a habokban,
Úgy tett, mint mások kisgyermek korukban.
 
Dús, vörös haját néha hátra csapta,
Zöld tekintetét elvétve rám kapta.
A vízesésen át a parti lámpa fénye
Derengett csak, olyan bicegócféle.
 
Magamat végletekig elragadtatva
Lágy csókot hintettem a hűvöskés arcra,
Ezzel rá apró, könnyed mosolyt csalva.
A szép tündérmese meghitt volt és csalfa.
 
/2007. január 24./


Egy másé lány
 
Csókot loptam,
Visszaadtam.
Büszke voltam
Egy magamban.
Szívet törtem,
Megbűnhődtem.
Maradt a bú,
Ő szomorú.
Fene ette
Büszkesége!
Feled most már,
Múló a kár.
Többé nem bántom,
Ő a barátom…
 
/2007. február 11./


Mindenkié
 
Senkié nem vagyok, és mégis bárkié,
Szívem csak enyém, testem akárkié.
Legyen bár az illető kortalan, nemtelen,
Kivétel nélkül mind használhat engem.
 
Ha vágy ér, csak hívj, menten ott vagyok!
Tiéd leszek bárhol, ahol épp akarod.
És hidd csak el, hogy tényleg Te kapsz meg engem!
Bár nyilvánvalóan Ember fia nem ural’ felettem.
 
Bármit teszel, én akartam, én idéztem tetted,
És bármit hiszel, magadért, nem értem tetted.
Önző minden Ember, de nálam önzőbb nincsen,
Szerelmem csak önmagam van, Ő az igaz kincsem.
 
Rongy vagyok talán? Megvetendő bűnös?
Vétkem csak, hogy lángolok. Nem lehetek hűvös.
Lelkem rideg csupán az Emberekkel szemben,
De tetteik és puszta létük hevítenek engem.
 
Porhüvelyem eszköz csak, bármilyen pazar,
Rendelkezz bátran vele, engem az nem zavar!
Mit nem zavar? Egyszerűen végtelenül élvezem.
Rendelkezz csak, bátran, rendelkezz énvelem!
 
/2007. február 12./


Szivárvány

Szerelem ég szívemben, átható szerelem,
- mondaná az érző szívű igazán könnyeden.
Én igaz szerelmet csak magam iránt érzek,
De a minap elfelejtettem ezt az egészet…
 
Meglegyintett a nagy érzelem lágy szele,
Mikor egy leány karjában talált rám az este.
Egymáshoz simultunk ártatlanul, szépen,
Merlinre, azt hittem pedig, megúszhatom épen!
 
De nem, én balga átéltem egy kis csodát…
Mások felé hideg szívem most nyugalmat talált.
Szivárványban feküdve lelt minket az álom
Azon a puha, kedves, lelket adó ágyon.
 
/2007. február 24./


Monogámia
 
Ó, a szívem csak Teérted dobog!
Miattad ragyognak a csillagok!
Te vagy az értelme a fránya életnek!
Csakis Te vagy, értsed meg!
 
- ha nem érted, az se nagy baj igazán,
Hiszen e szavak hazugságok, biz ám.
Leperegnek sok ajakról, és valósnak tűnnek,
Talán igazak is, s gyökerei a valódi bűnnek.
 
Hiszem én inkább, hogy kell a sokféle,
Jó a változatos, megborzongsz beléje.
Igen, megvan az ismertnek is a varázsa,
De nem kell, hogy szenvedjél hiába!
 
/2007. március 13./


Nélkületek
 
Végtére is rá kell jönnöm minden ellenében,
Álljak bár forró napon, vagy bőröm metsző szélben,
Gyötörhet kétség, közöny, vagy utálat,
Lehetek dühödt, és vad, mint egy állat:
Kelletek, Ti egyszerű, érző lelkű lények,
Nem tudnám elhinni, hogy nélkületek éljek.
 
Figyellek csak benneteket, kissé idegenül,
Arcomon sokszor tiszta megvetés ül,
Próbálom felfogni, mit és miért tesztek,
Miért nevettek, miért pont így esztek,
De az jár a fejemben, drága furcsa lények,
Nem tudnám elhinni, hogy nélkületek éljek.
 
Óckodva csillan szemetekben a fény,
Ha megtudjátok, mit nem érzek én,
És azt vélitek, úgy járok köztetek,
Ahogy oda nem illő, aljas idegenek,
Pedig tudnotok kell, kedves buta lények,
Nem tudnám elhinni, hogy nélkületek éljek.
 
Nem ég ugyan szívemben a szeretetnek lángja,
Nem tör benne önzetlenség fénylő napvilágra,
Ám van bennem csodálat, nem is éppen csekély,
És nekem igenis, sokat tesz a kéj.
Sokszor Ti ezt nem értitek, igen érző lények,
Mégse tudnám elhinni, hogy nélkületek éljek.
 
Létezem köztetek furcsa kívülálló gyanánt,
Nekem nem kell bemutatni a jó öreg Magányt,
Ki társam lesz egy életre, tudom már ezt rég,
Bár olykor csalfa módon reménykedem még,
De bármi lesz, Ti itt vagytok, kedves ember lények,
S nem tudnám elhinni, hogy nélkületek éljek.
 
/2007. április 10./


Elromlott
 
Egykoron még csüngtem anyám keblein, s evésen, alváson kívül mást nem is tettem,
Édes voltam én, a méznél is édesebb, de az évek árán vajon mit vettem?
 
Játszottam a zöld réten színes lepkékkel, szeplős arcom örömteli mosolytól dagadt,
Apám kitárt karokkal várta, hogy érkezzek, és nézd csak, ebből mára mi maradt?
 
A kerti törpéket vidám kacajjal pörgettem. Húgommal versenyeztünk, ki dob messzebbre.
Nyertem volna mindig, de hagytam olykor őt is. Tudna emlékezni majd ennél sokkal szebbre?
 
Gyakorta segítettem a malomban apámnak, hordtam csak a zsákokat éjt nappallá téve,
Büszke is volt rám, büszke volt fiára. Ma meg fröcsögve üvölti: El innen véle!
 
Szerettek egykor, tudom, hogy szerettek. Öleltek, csókoltak, dicsértek naphosszat.
Ma nem akarnak látni, inkább tagadnának. Nem szeretnek már, hogy látják a rosszat.
 
Könnyű egy jó fiúval, ki mindig szót fogad, ki csak szüleire hallgat, bizony senki másra,
Bármit mondanak, a család szava az első. És az ki nem hallgat másra, csak saját magára?
 
Azt ki kell tagadni, azt taszítani kell! Azt haza ne engedjed, csak bajt hozhat rád!
Az nehézséget okoz, Te olyat nem vállalsz! Véred ugyan, de egyben keresztfád.
 
Ha beteg gyermeked, ápolod, viseled gondját. Ha függő, segítesz rajta, hogy a Sátán elkerülje.
Ha szomorú, vígasztalod, ott vagy Te mellette. De ha szeretni képtelen, terhét egyedül Ő viselje!
 
Tagadjatok ki hát, ha lelketek tisztul! Tagadjatok ki hát, ha feloldozást nyertek!
Tagadjatok ki hát, a Mennybe kerültök! Tagadjatok ki hát, és a Pokolra mentek…
 
Mikor romlott el minden, és ti mért hagytátok ezt?
A nyomorom a ti bűnötök… mért tettétek ezt?
 
De mégis csak jó így élnem, mindennek ellenében. Ez az Úr akarata.
Terve van velem, dicső, nemes terv az. Szóljon hát a Hallelujah!
És legyen meg az Ő akarata…
 
/2007. május 2. - ihlettelenségben/


Hála
 
Valami újfent lángra lobbant bennem.
Hiszek megint az Igaz Emberekben,
És hiszem, hogy sokat tudnak adni,
Jó volna ebben a hitben végleg megmaradni.
 
Visszajöttél hozzám, drága jó Ihlet!
Csodásabb, mint amit szívem hihet.
Itt vagy újra, tényleg érezlek,
És már mióta, mióta éhezlek…
 
Köszönöm, ó Kapitány,  Kapitányom!
Megmentetted romba dőlni készülő Világom…
 
/2007. május 12. – ihletettségben/


Szerettelenségbe taszítva
 
Fásultan meredek az üres nagy semmibe,
De miért is kell ridegnek lenni, te
Pajkos szemű, cinkosan társ leány,
Ki a csalódottság fátyolát terítetted rám?
 
Mutattál valamit, mi nem volt még íly közel,
És most te veszed… igen, te veszed tőlem el.
Pár ostoba szó csak, és összedől az idill…
Ki az az ember, ki ilyesmit kibír?
 
Azt állítod, reményed elvettem,
És szíved tüze ki is égett menten,
Üresség szaggatja szomorú lelkedet.
Ki volt mégis, ki ezt tette veled?
 
Én voltam az, tapintatlan kurafi,
Pedig csak gondolatim kívánkoztak ki,
De közben valami halk fesléssel elszakadt,
Ki tudja, mikor, s ki enyhíti kínodat...
 
És kínomat…
 
/2007. május 14./

 

Félelem

Mialatt úgy érzem kissé, kifosztott vagyok,

Lelkemben még egy különös érzés ragyog,

De nem fényes, és örömöm sem lelem benne:

Félelem jár át, egész testem megremeg őbele.

 

Vonzó mivoltom nem fűti már vadul Őt,

Nem érzem vibrálni köröttünk a levegőt,

Szíve dobogása nem gyorsul a közelemben,

Nem ég már a lelke emésztő szerelemben.

 

Fakulni érzem így csábos férfi létem,

S ettől inkább reszketek, mint bármitől éltemben.

Mi lesz velem, ha szürke, unalmassá válok?

Mi lesz, ha rám Ti már többé nem vágytok?

 

Azt mondta, csodás vagyok, eszményi, őrjítő,

Hogy nincsen nálam forróbb, igazibb szerető.

És mit mondana akkor, ha ma kérdeznétek?

Búsan csak így felelne: elveszi reménytek...

 

/2007. május 14./

Kavicsok I.

 

A Mély már magába szívott első pillanattól,

Az első pár kedves, kecses kis mozdulattól,

Vonz magához azóta a hullámzó, vörös rengeteg,

És őnála én gyakorta igaz békét lelek.

 

A Legfeljebb őszinte, és valóban gyerek,

De mégis ővéle igen sokat nyerek.

Akadnak viharok, és nagy veszekedések,

Ám elfojtják őket a közös nevetések.

 

Az Íz sokszor édes, finom, de máskor keserű,

Ám kárpótolhat mindezért a megannyi derű,

Mit együtt éltünk át, és élünk még talán,

Ha engedi a büszkeség, és engedi a magány.

 

A Kalózlányban leltem először társra én

A kastély falai közt, még annak idején.

Kavart is viharokat ez a másé lány,

De tán jól esik neki emlékezni rám.

 

A Gyümölcs mézes nektárját kóstoltam,

Melyet most már csak csepegtet nyugodtan,

És egymásra lelünk olykor még beszélgetve,

A múlt és jelen apró szépségin merengve.

 

/2007. május 21./

Álom szellők
 
Mámoros hangulatomból emberhangok ráznak fel,
És az igaznak vélt valóságot így hitetik el.
Lelkemben azonban ködös, lázas érzés bolyong,
Mit felfedni én egy magam, egyedül képtelen vagyok.
 
Furcsa álmok találnak rám puha ágyamban fekve,
És attól, hogy látogatnak, már nem is vagyok meglepve.
Minden éjjel szellő gyanánt a szobámba libbennek,
S velem ők csalfa, vak ábrándot azonnal hitetnek.
 
Bár tudnám mi okuk van, és honnan szállnak felém,
És miért sajdul szívemben hosszan tartó remény…
 
/2007. június 5./


Csak jönnek a szellők
 
Álmatag szuszogásomba isszák be magukat,
Párnán, bőrön hagyják ködös kis nyomukat.
Nem telik el este, hogy ne látogatnának,
Szemeim sorra ködös álmot látnak.
 
De tisztulnak a képek, és tisztul az érzés,
Való kezd lenni, nem csak mély képzelgés.
Meg kell fejtenem, éjjelente mi tör rám,
És ragadja el kedvem tisztán és puhán.
 
Segít majd a Kapitányom a keréknél állva,
És kormányozza hajóm nagy vizekre szállva,
Hol vernek a hullámok, és rengető vihar dúl,
Ám a távolban látom már, szívem hogy csitul.
 
/2007. június 17./

 
Egy társ
 
Olyas dolog ért el engem,
Mit remélni nem is mertem:
Simítom és csókolom őt,
Ezt az eszet bódító nőt.
 
Vörös hajának finom illata,
Zöld szemeinek mézes hajnala,
Csalfa kacagása, cinkos tekintete…
Ilyen testet kezem vajh érinthet-e?
 
Szabad vagy sem, ma már való.
El kell hinnem, bármily csaló,
Hisz igazából előttem áll,
Fel kell fogjam, én reám vár.
 
/2007. június 25./

 

Nehézkesen
 
Vágyunk néha valamire, mi nem lehet a miénk,
Ezt hisszük legalábbis, és szívünkben bánat ég,
De eljön, mire vártunk, és miénk lesz, mi kell,
Ám talán mégsem olyan jó, mint mi képzeltük el.
 
Hiány támad bennünk nyomasztó hatással,
S nem tudjuk velünk a baj, vagy esetleg mással.
Talán nincs velünk baj, és talán mással sincsen,
Csak mégsem pont ez az, mit nekünk rendelt Isten.
 
/2007. július 3./

Most az én otthonom
 
Kikelvén kényelmes, puha ágyamból, elindulok szokásos sétámra,
Befalva képeket, hangokat, szagokat, így készülvén az eljövendő mára.
Ódon, hűvös falak közt járom az utamat, halkan dúdolgatok,
A régi festményeken mélyen fejet hajtanak előttem némely alakok.
 
Kilépek a zöldbe, a nyári szellő lágyan simítja meg fakó arcomat,
A kastély óvva emelkedik felém, és a kevés nap elől hűs árnyékot ad.
Figyelem a lombokat, hallom a fák hogy beszélgetnek egymással,
S bár érteném a nyelvüket, de így is felelek pár apró szívdobbanással.
 
Letűnt korok illata férkőzik orromba, varázsával engem végleg elragadva:
Páncélok, termek, könyvek, emberek… hangulatok egészen nagy hada.
Ez most az én otthonom, büszke hegyek mélyén élő igaz varázslat,
A Mátra ad méltó helyet neki, a Bagolykő nevű Mágustanodának.
 
/2007. július 5./


Ima az út előtt
 
Nagy út előtt állok, drága jó Istenem,
Vigyázzál én reám, nagy bajom ne essen!
Legyél velem utam nappalán, éjjelén,
Őrizd lelkem erejét, ennyi, mire kérlek én!
 
Vezesd lépteimet! Segíts megtalálnom!
Rálelvén teljes lesz töredék világom.
Vigyázz rám kérlek, de ha bajom esne,
Kapitányom vezessed az én segítségemre!
 
Félelem reszket bennem, és ezer ám a kétség,
De reményem nem veszítem, igaz fénylőn él még.
Eljutok így végül megannyi vészen át oda,
Ahol tündöklően vár reám egy csoda.
 
/2007. július 14./


Az út végén
 
Ismét megtértem hát hozzád második otthonom,
Bejártam utamat, és büszkén mondhatom:
Siker lett a vége, célomat elértem,
És folytatom most tovább mindennapi éltem.
 
/2007. augusztus 6./


 Szuicidás
 
Hagyd itt a reggeleket, és a hajnal friss illatát!
Hagyd itt a táj fényeit, és a nagy fellángolást!
Hagyd itt az eső utáni kellemes levegőt!
Hagyd itt az érkező és az elmúlt esztendőt!
 
Hagyd itt a szüleid szerető, óvó mosolyát!
Hagyd itt szép szerelmed igéző pillantását!
Hagyd itt a barátod üdítő kacaját!
Hagyd itt a város pezsegő, nagy zaját!
 
Hagyd itt az ünnepek meghitt hangulatát!
Hagyd itt a folyók örvénylő aranyát!
Hagyd itt a zenét, mi szárnyal lelkedben!
Hagyd itt a jó kakaót olvadni a tejben!
 
Hagyjad itt ezeket a mával mind, sietve!
Dobd el életed, te gyáva, tedd meg izibe…
Hagyd itt őket nekem, ki áldd minden percet,
És köszöni Istennek, hogy világra jöhetett.
 
/2007. augusztus 7./


Elérkezett
 
Igen nagy ostobán, azt hittem én eddig,
Enyém lehet minden földektől egekig.
De hiszem ezt mától is, nem ingat meg senki!
Csak tudnám, akkor miért tol el valaki… valaki…
 
Nem hittem, hogy megtudom, mi az elutasítás,
De érzem most, és fájdalmam nem enyhíti más,
Csak ha magához húz majd, mert mégis van remény,
Amelyben örökké hiszek én… örökké hiszek én…
  
/2007. augusztus 8./

 
Visszanyerem barátságod?
 
Volt, amikor nem hittem én ártatlan érzésekben,
Főként pont abban nem, hogy felviláglanak bennem.
Éppen ezért voltam botor, szentségtelen nyomor alak,
Mikor elcsábítottalak, így fényezvén önmagamat.
 
Későn jöttem csak rá, mily ostoba voltam,
S neked volt igazad húgomnak fogadtan.
Bánom én már nagyon, mit ellenünk vétettem.
Ám tanulok belőle bűnösnek tétetten.
 
Bátyád vagyok mostantól, drága Szivárványom.
Remélem, kell még néked igaz barátságom!
 
/2007. augusztus 18./
 
 
Újak
 
Belül remeg valami, ha hallok rólatok,
Torkom szűk, és érzem én, mily rettentő gyáva vagyok.
Pedig eljöttök ti mindig, így halad az élet,
Szívem minden dobbanással új lángokra éled.
 
Egy még nem szagolt illat furakszik orromba,
Egy még nem látott ötlet villan tudatomba,
Egy még nem érzett íz egy ételbe harapva,
Döbbenet lelkemben egy új, ismeretlen arcra.
 
Hatalmas e világ, és sok benne az új!
Bensőm kíváncsian pezsdül, s egyben félve szorul.
Küzd le végre önmagad, ne tartsál semmitől!
Szívd az élet velejét ki rögvest, mindenestől!
 
/2007. augusztus 18./
 
 
Örök élet
 
Mit megírt hajdan Shakespeare, én most újra írom.
Folyjék a szó pennámból! Kezemmel jól bírom.
Halandók vagyunk mi – mondta a nagy költő –
De örökké élhetünk szavakat lejegyzendő.
 
Nem kell ehhez Flamel eszményi találmánya,
Nélküle is feljutunk a Parnasszus felső fokára.
Míg mások gyermeket nemzenek, kik megöröklik őt,
Én verseimet ontván érem meg a jövőt.
 
Tudni fogják nevemet nagy időkön át,
Még azt is, hogy kijártam egy mágusiskolát.
Ám ha életem tán mégse ismernék mind,
Rímeimben rájuk majd kék szemem kacsint.
 
Így élek én mindig, és annál is tovább,
Ez ellen nem tehetnek oktondik, ostobák.
Örökké élek én a Művészetem által,
Teli sok örömmel és végestelen vággyal.
 
/2007. augusztus 18./
 
 
Erőltetett játék a betűkkel
(Kapitányomnak ajánlva)
 
Célom átélni minden Szépet a világban,
A kínokat is sorra venni Erőm virágában.
Rám vár az Igaz, rám vár a Zord, mind Engem hív,
Párbajra csal Tenger vad hulláma, dobban a szív.
Eszem fel se fogja, de Heves vérem cselekszi már.
Drága jó őrültségem, Engem soha el ne hagyjál!
Izgatottan fogadom mindig a Derék pillanatot,
El nem fecsérlem éltem, mit a jóisten Adott.
Megragadom, Ygen, megragadom a napot!
 
/2007. augusztus 18./
 
 
Szerelmi négyszög
 
Beszéljünk most kicsiben, fennkölt szókat hanyagolva!
Szép is ám az egyszerűség, akár nagyban adagolva.
Történetet elregélni nem is kell túl magasztosság.
Hallgassad az én mesémet! S lőn fejedben világosság.
 
Volt egy drága leány, tejszín bőrű kis teremtmény,
Vörösen omló hajától örök bűvben élek én,
Én, a mostan egykori, hajdan volt párja,
Nem vagyok jelenben más, mint egyedüli pára.
 
Megesett ugyanis, hogy udvarlásom visszautasította
Egy majd’ éjhajú, mézmosolyú, helyes kicsi perszóna,
Mert az ő szíve pedig másért dobog éppen,
Be is vallotta érzelmit az ifjúnak szerényen.
 
Itt jő a sors keze: ő is kosárt kapott,
Barátomtól méghozzá, ki nagy pirulni szokott,
Ha szóba jön volt kedvesem, én mostani húgom.
Ha nem lesz köztük semmi, mind a kettőt farba rúgom!
 
Tökéletes négyszög, ezt alkotjuk éppen,
De jól átgondolva szólhatok eképpen:
Páros szám a négy, hát leljünk párra benne!
Ez igencsak úgy hiszem, mindünknek jót tenne.
 
Bár őszintén megvallva, nem is rossz e magány.
Egy lány az oldalamon picit még várhat ám!
 
/2007. augusztus 19./
 
 
Őszinteségről
 
Hallasz némely félszavakat, mikről még nem tudtál,
De sejtés sem volt benned ám, mibe kapaszkodjál.
Hátad mögött beszélnek ki, nem mondják szemedbe,
Ám nem hinném, hogy ez volna a dolgok igaz rendje.
 
Nem kell mindig mindent nagy nyíltan közölni,
Csak a kiskölyök olyan, hogy nyelvét nem kötözi.
Elég a másiknak azt tudni, hányadán állsz te vele,
Ezt pedig elmondhatja akár csak a tekintet ereje.
 
Kétszínű ne legyél, se zsörtölődő gyáva senki!
Mi feszít téged belülről, magadból adjad azt ki!
Csak találd meg a módját! Úrként viseld magad!
S ne feledd: létezik magunkat megtartó akarat!
 
/2007. augusztus 20./
 
 
Kavicsok II.
 
Az én Farba rugómtól tartanak jó sokan,
Mert nem is sejtik, mélyen belül neki is szíve van.
Összekapunk néha nap, egymáson taposunk,
Édesek a békülések, s ismét jól megvagyunk.
 
Másik hű szobatársam a Szavak nagy királya,
Olykor arcra cuppanós neki is kijárja.
Puszipajtásnak nevez éppen ezért engem,
E bohókás srác nyomában sok kis kacsa terem.
 
Szontyolodott Szőlőszemre neve nem is illik,
Élettel csillognak szemei, ajka csacsogásra nyílik.
Sugárzik belőle minden földi jó,
Szomjazó szívemnek pontosan való.
 
Fagylalttal kínálja a népet napnak hosszába’
E felém lelkesen forduló eridonos lányka.
Felragyog tekintete, ha összetalálkozunk,
Kedélyeset beszélgetünk, s jó érzéssel válunk.
 
Van neki egy igencsak bolondos kis háztársa,
Pimasz és nagyon eleven, vörös kócú lányka.
Nem úszom meg soha karc nélkül és épen,
Ha nyughatatlan óráiban pont rám akad éppen.
 
/2007. augusztus 20./
 
 
Isten és én
 
Itt az idő annyi sok leírott szó után,
Hogy Istenemről áradjon én bőbeszédű pennám.
Hitem benne erősebb a legszilárdabb falnál,
Hiába térítene el, ki álszentebb az álnál.
 
Mert veszélyes ugyan a túlbuzgó keresztény,
De ha pásztoruk efféle, akkor biz félek én.
Prédikál fröcsögve, mi csak száján kifér,
Ám kiállni nem bírna már az egy, igaz hitér’.
 
Engem nevez ő szégyentelen senkinek,
Azért, hogy miket megtenni nem merek?!
Lehet, van pár bűnöm, tán nem is kevés,
De Istenem velem van, jöhet bár égrengés.
 
Ha eltévedek utamon, mit kijelölt Ő nekem,
Bánom teljes szívvel, s meg is gyónom menten.
Imáim nem kántálások, legmélyemből szólnak,
S hisz is az én Uram a legigazabb szónak.
 
Tengernyi a vétkem, rongy egy alak vagyok,
Gyakorta magam után csak pusztulást hagyok,
S nem szent nekem törvény, nem szent nekem gyermek,
De szent az Isten, ki engem olyan sokszor ver meg.
 
Áldom az Ő nevét, míg világ e világ!
S e szavakkal élve: még annál is tovább…
 
/2007. augusztus 20./

 
Tisztulás
 
Be csodás is lehet ártatlannak lenni!
Isten karjaiban könnyedén heverni.
Vágyom rá, hogy tiszta, fehér lelkű legyek.
De előttem magasodnak a tömérdek hegyek:
 
Zsenge még életem, mégis szennyel teli.
Szívét így az Úrnak ajánlni ki meri?
Lehetek én az! Erős, akarattal áldott.
Csak bírja gyönge testem, ha már belevágott!
 
Hisz nem biztos, hogy játszi könnyed kiállja,
Ha nem teljesül mindig kéjjel teli vágya.
Férfilétem nem csorbul, ha olykor nemet mondok,
És ezt meg tudván tenni, nem lesznek nagy gondok.
 
Csak féktelen dühömet kell még megfékeznem,
S pusztító rohamimnak kell elébe mennem.
Nem vonulok kolostorba, szerzetes sem leszek,
Ám pár lépést a jobbság felé talán megtehetek.
 
/2007. augusztus 24./
 
 
Este úton
 
Látod ott a Holdat?
Ezer titkot súg feléd.
Látod a messzi fényeket?
Káprázatként száll beléd.
 
Hallod a szekér zaját?
Megtart, nincs mit félned.
Hallod a tücskök énekét?
Húzzák szép zenédet.
 
Érzed a mezők illatát?
Álmodból riadva is ismered…
S ez is csak egy álom.
Nem haza tartasz, ideje ébredned!
 
/2007. augusztus 24./


Rögtönzött vers az Oldódáson a megadott szavakból
 
A Bagolykőben mostanában igen sok a sárkány,
Terjed ez, mint egykoron sok középkori járvány!
Zöld vérűek a diákok, bármely házba kerültek be,
De arról nem tudni, az MSzM-hez értenek e.
Akár igen, akár nem, versem most véget ért,
Ne érjenek lángok szájból lobbanékony versemért!
 
/2007. augusztus 25./
 
 
Tömkeleg
 
Mindent tán le kéne jegyeznem bár,
Hiszen szavaimra oly sok szomjazó vár,
Bennem mégis csak kavarog a létem.
Levetni most nehéz volna. Ésszel fel nem érem!
 
Pennám után kapok, és rónék is szavakat,
Ám annyi történés után bennem túl sok maradt.
Itt rekednek bennem, dúlva mocorognak.
Remélem, nem kell soká várni, s megmutatkoznak…
 
/2007. szeptember 5./

 
Apró semmiségek
 
Tervezed az életet, és álmodod a jövőt,
Ám jő egy kósza pillanat, és felejtheted őt.
Elég egy apró, szinte semmi rontás,
És minden eddigi nem más,
Mint lidérc látomás.
 
Fogónak egy kviddics meccsen el nem kapott cikesz.
Szegény jó özvegynek, ha nincsen szólni kihez.
Gyűjtőnek az utolsó, hiányzó példánya,
Melyet épp’ megtalálna,
De lángok maradványa.
 
Ha mindened felteszed egyetlen nagy jóra,
Számolj vele: elérkezhet a végső döntő óra!
S elszalaszthatod, elvehetik végleg,
De örök marad reményed.
Talpra állni segíthet!
 
/2007. szeptember 5./

 

Hazáim

Furcsa újra itthon lennem,
Különös álmokat kergetnem,
Mik máskor jelen vannak.
Most ők olyan távoliak.
 
De visszatérek nemsokára,
Létem másik otthonába,
Egy hőn szeretett hazába,
A Bagolykő Mágustanodába.

/2007. szeptember 20./
 
 
Nyugalom
 
Furcsa ez az egyszerű, tétlen kis nyugodtság,
Hogy szívem rostjain egy nehéz se jár át.
Érzem a sok szenvedélyt,  a gondtalan derűt,
De nem érzem a félelmet, a mérgező nedűt.
 
Túl nagy a békesség szomjazó lelkemben,
Nem vágyom most arra, ami elérhetetlen.
Elégedetten tengetem szelid napjaimat,
S nem lángol bennem a rosszmájú akarat.
 
Parazsa van csupán, akár a szenvedésnek,
Így folyik medrében az álomszerű élet.
Mindenem megvan, mit csak szívem vágyhat,
Ám mégis kell a szenny a költőnek, magának.
 
Örülök hát neki, hogy béke van most bennem!
De várom én a mocskot, mit még meg kell tennem.
 
/2007. október 5./

 
Terjengés a nagy semmiről
 
Magány, magány, magány,
Talán, talán, talán…
Futottak ki számon a rímelő szavak,
Eszembe juttatván a nagy vershadat,
 
Mit olykor naponta ontok én
Bele a szép világba,
Máskor napok, hetek telnek el
A nagy ihletre várva.
 
S újra pennát ragadván,
Dicső múltam tagadván,
Szabálytalan ontom a sorokat,
Így hazudtolva eddigi magamat.
 
De baj-e a pikantéria és egy kis bizsergés?
Baj-e a rendszertelen gondolat kevergés?
 
Csábító és talán nem éppen csak eltűrt,
Bár úgy érzem, ha e versem elveszne,
Nem hagyna nagy űrt…
 
/2007. október 23./

 
Fodros víztükör
 
Mi ez a nyugalom bennem? E végtelen béke?
Eljött volna a lélek káosz vége?
A gyönyörű víztükrön apró csak a hullám,
Tán nem is lesz örvény őbenne ezután.
 
Bár nem gond az se, ha mégis vihar támad,
És újfent dobállja a dicső nagy flottákat.
Kell az utálat tüze, hogy olykor fellobbanjon,
S a szeretés vize tőle majd hűs enyhet adjon.
 
/2007. október 28./


Karácsonyi kép
 
Fagy ül kint a nyugodt tájon, szép fehér a teljes vidék,
Bárki tehet, amit akar, ez a látvány már a miénk.
Meleg árad a házakból, sütik bent a finom bejglit,
S örömtáncot jár a lélek, hisz érzi, mi érkezik...
 
Karácsonynak szent ünnepe áldás, meghitt békesség,
Az ablakokban csodás fényű megannyi kis gyertya ég.
A nagy szobában méltósággal, illatozva áll már a fa,
Angyalok keze fáradtságot nem tűrve dolgozgatott ő rajta.
 
Ám mielőtt még nekilátnál a tövében a sok csomagnak,
Figyeld még egy kicsit őket, így növelvén izgalmadat!
S jusson közben eszedbe a Jézuska, a Megszületett,
Hisz Ő az kinek köszönheted e fenséges ünnepet!
 
/2007. december 24./
 
 
Szólít
 
Könyveket nyálazva ültem az ágyamon,
Nem jött még az édes, várva várt álom.
Vágytam én rá pedig, fáradtnak lévén,
Kimerültem eléggé a sok baktatás révén.
 
Épp nyugtatni készültem lázas agyjárásom,
Mikor sercegés zavarta meg bősz álomvárásom.
Körbenéztem értetlen a nyugodt kis szobába',
Mit nem zavart épp más, csak Gergő horkolása.
 
Beletelt jó néhány végtelen rút percbe,
Mire rádöbbentem, érzékim mégis mi lelte:
Pennám hangja zengett fel lelki füleimben,
S csalogatott, merüljek el ismét rímeimben...
 
/2008. január 15./


Rügyezés
 
Jő a tavasz, közeleg már,
Rá oly sok lelkes kis diák vár.
Napsugarat ontván,
Lelket ápolgatván,
Szívünket telíti,
Kedvünket deríti.
 
/2008. március 10./


Világ vándora
 
Nem lehet csak egy’ütt lennem,
A nagyvilág ad otthont Nekem.
Várnak rám kastélyok, fényűző termek,
Poros kis lebujok, bűnös széphelyek.
Barátságos parkok, hósipkás hegyek,
Fenséges templomok, pazar hotelek.
Nem lehet csak egy’ütt lennem,
A nagyvilág ad otthont Nekem.
 
/2008. április 29. /
 
 
Vagyok-e
 
Érzem én, hogy akar jönni belőlem az ezer szó,
Mégsem tudom hogyan kéne, mégsem tudom hogyan jó.
És azt sem tudom, hogy rossz-e az, ha nem zavar, hogy nincs versem,
És nem jelenti-e azt, hogy ezáltal én elvesztem.
 
Vagyok-e költő betűk híján, rímek nélkül?
S vagyok-e, mi mindig voltam? Jön-e ihlet menedékül?
Lelkiismeretem szorongat, ha az üres lapokra gondolok,
És ha így van, akkor tán még mindig… még mindig költő vagyok.
 
/2008. május 9. /
 
 
Gondolván rájuk
 
Ha megteszem, hogy megállok pár csöndes pillanatra,
S az árral nem sodródom mindent hátrahagyva,
Megjelenik előttem számtalan kedves arc,
Őket nézve tudom, nem érhet nagy kudarc.
 
Olyanok Ők, kiket vártam, de remélni sosem mertem,
Most mégis velem vannak mindenhol, mindenben.
Ők, Ők, Ők, a drága jó Ti,
A szerencsés Nekem édes szeretti.
 
/2008. május 9./


Görbe esték
 
Eszményi zene nyeli el a sóhajt,
Megkapok mindent, mit kéjszívem óhajt.
Csukva a szem, és tárva a száj,
Lehet élni enélkül, de soha nem muszáj.
 
Megkóstolván mézédes ajkakat,
Érintvén lüktetve feszülő izmokat,
Érezvén bódítón finom illatokat,
Elfeledem én minden nagy gondomat.
 
Csak simuljon a test a testhez!
Közeledjen nem a nemhez!
Odaadóan vonaglok merészen,
Így vagyok csak önmagam egészen.
 
/2008. május 27./
 
 
Engem hátrahagyva
 
Napról napra több, több vagyok,
Mind testben, mind lélekben szépen gyarapodok.
Ám veszítek is mindeközben,
Nem mérhetőn se centiben, se pénzekben.
 
Olyanok intik felém könnyű búcsújukat,
Akiknek oly’ sokszor átadtam már önmagamat.
Szeretők, barátok, kedves ismeretlenek…
Távozásitok ellen mégis mit tehetek?
 
Úgy érzem, hogy sajna, semmit.
El kell engedni. Tán csak ennyit.
S, ha látod szememben, mit teszel,
Maradsz talán, és Velem még sokáig itt leszel…
 
/2008. június 2./
                                                                               
 
Tévedések oszlatása
 
Végtelen bonyolultak a megannyi kapcsolatok,
Olyannyira, mint a lélek, olyannyira, mint én vagyok.
S nem értik meg az átlag, oktondi emberek,
Nem kell ringyónak lennem, hogy hű tanítvány legyek.
 
Figyelem csak őt, ámulom a puszta létét,
Örökkévaló eszméit, bölcsen valós emberségét.
Kapitányom ő nekem, nem elnyomó szeretőm,
Mesterem és tanítom, állandó megmentőm.
 
/2008. június 22./

 
Nemzetek Terme
 
Ültem egykor otthon paraszti honomban,
Könyveket nyálaztam naphosszat lankadatlan.
Tele voltak tájakkal, mesebéli helyekkel,
S távol voltak ugyan, de szívemben oly’ közel.
 
Vágyakoztam utánuk, óhajtottam őket,
Akkoriban jobban tán, mint a legpazarabb nőket.
Álmom beállt a még tengernyi sorába.
Elértem a tanonc kort, s száműztek a tanodába.
 
Tudtam, a Bagolykő nagy hegyén új környezet vár…
De hisz ez még csak egy hely! Hisz ez még csak egy táj!
- gondolja a varázstalan, a szobában kuksoló,
Őt nem készteti ámulatra tömérdeknyi szép és jó.
 
Anglia és Franciahon, olasz csizma, görög tánc…
És ki tudja még, hány csodával bővül ez a kultúrlánc.
Ott lehet az egész világ egyetlen nagy teremben,
Elmerülhetsz soha látott, hozzád eljött nemzetekben.
 
/2008. augusztus 4./

 
Változások reprízben
 
Miért vagytok mindnyájan olyannyira jók velem?
Kedves arcotokért, mi felém fordul, mit tettem?
Csak azért voltam figyelmes, mert úgy tartotta kedvem,
Nem mert a ti boldogságtok lebegett előttem.
 
Ám változnak az idők, és változom így én is.
Érdekli lelkem lelketek, nem vakít oly’ fétis.
Nem vagytok csak tanulmány már, s nem állok már túl kívül.
Charles Steerforth köztetek él eszestül, szívestül.
 
Csak el ne bízzátok magatokat, kedves emberlények!
Bár nem tudnám elhinni, hogy nélkületek éljek,
Mégse vagyok senkié, és mégis bárkié,
Bensőm a szeretteké, a külsőm… az akárkié.
 
/2008. augusztus 5./

 

Korai gondolkodó

 

Egy szép délelőtt a Khalkidiké-félsziget varázslatos partján

Három gyermek fogócskázott egymás után loholván.

Kacajuk tovasiklott a fénylő hullámokon,

Odacsapódva, majd újjászületve a durva zátonyokon.

A homokon futva a két fiúcska és az apró leány,

Élvezték az életet életüknek hajnalán.

Álló nap csak nevetgéltek, birkóztak a homokban,

Lassan közelgett az este, a nap eltűnt a horizontban.

Arimnétosz és Arimneszté jó messzire elrohantak,

S szinte észre se vették, hogy valakit hátrahagytak.

Mikor végül rádöbbentek, visszafelé iparkodtak.

Testvérük a földön ült, csodálva a csillagokat.

Számtalan kis kérdés cikázott az apró fejben,

Meg akarta felelni mindet azonnal és menten.

Nem esett ez ilyen gyorsan, ám soha sem lett belőle:

A kis Arisztotelész évek múltán végül szinte mindet megfelelte.
 
/2008. augusztus 21., a Logika vizsgára/


Utolsó szünet
 
Hiányzik a tanoda,
A társaim mosolya,
A széjjelhagyott könyvek,
A hűvös, ősi kövek.
 
Hiányzik a szobánk,
A napi utolsó óránk,
A folyosó nyüzsgő zsivaja,
Az ebédek csörömpölő zaja.
 
Hiányzik a tanterem,
A tanúsított fegyelem,
A tanárok vajszíve és szigora…
Mit egy kicsit érzek még,
   Utána már soha.
 

/2008. október 2./


A senkikhez
 
Kinek hiszed te magad, aljas hitvány féreg?
Minden szavad szánalom, minden szavad méreg.
Nem tartasz semmitől, hisz nincs számodra érték,
Sem olyan, kit tisztelnél, és semmiféle mérték.
 
Azt hiszed, ha valakire áhítattal felnézel,
Attól sokkalta kisebb, jelentéktelenebb lészel.
Pedig az emel csak igazán a dicsőségig fel,
Hogy méltósággal teljes légy talán majd egyszer.
 
Kell, hogy legyen szó, mely megálljt parancsolhat.
Kell, hogy legyen tekintély, mi akárkire hathat.
Ha számodra ezekből egyetlen egy sincsen,
Márpedig neked nem ismeretes se ember, se Isten,
 
Akkor ásd el magad inkább, aljas hitvány féreg!
Minden szavad szánalom, minden szavad méreg.
 
/2008. október 29./


Kezem a zsebemben

A folyosón ballagok, léptem zaja zeng,
Kezem a zsebemben emléken mereng.
Hány pennát tartott már, hányakat érintett,
Miként fútta ki a szél, mennyikre legyintett.

Lábam is ábrándol, gondol vissza régbe,
Hova tartott, és miként is ért végül a révbe,
Hogy szeret csak menni a semmibe bele,
S míly fáradt tud lenni hosszú nap végire.

Vörös kócom markoló, simító ujjakra,
Reá eső hópelyhekre emlékezik vissza.
Szemeim láttak már szépet és ocsmányat.
Ajkaim érintettek sok ifjút… De hányat?!

Hasam főként kordul, kevés étek járja.
Nyakam feszül, fordul fejem parancsára.
S ott van, kit ösztön, nem fejem ural,
Ki nem éhezik soha, megkapja, mit akar…

/2009. február 11./


Házasságok itt és ott

A varázslók házasságában az arany vér arany vért keres,

A szerelem gyakran hátra szorul, bármennyire nem helyes.

A muglik bár inkább érzelmeik szerint lépnek a frigyre,

Igen gyakran előfordul az, hogy válás lesz a vége.

 

A varázslók a hagyományokat tartják igencsak szem előtt,

Míg a varázstalanok sokszor tartanak bizarr, extrém esküvőt.

A tolerancia viszont csak szóban nagy ott, tettben kicsi...

Csak a mágusok közt vannak a melegeknek egyenlő jogai.

/2009. március – Mugliismeret vizsgára/
 
 
La gioia
 
A Canal Grande vizén gyémántok úszának,
Egytől egyik égkövei a Mennyek szent Urának.
Evezők és gondolák söprik őket tova,
Csíkos pólók állnak bennük Sole miot dalolva.
 
A szoros házak közül templomtorony bukkan ki,
Látványára keresztet vet minden egyes hazafi.
A Rialto hídon megszokott a forgatag,
Ki áthalad ott rajta, zsebe többé nem dagad.
 
Lendületben élnek mind itt a népek,
Éjt nappallá téve szenvedélyben égnek.
Égek Velük én is, szerelemben Véled:
Ragyogó Veneziám, páratlan a fényed!
 
/2009. május 21./

 

Ünnepi bíztató

Ülsz a szobádban, és lehetsz akár csüggeteg,
Lehorgaszthatod éppen búsan szép fejed,
Szenteste mégis, csak egy pillanatra akár,
Háborgó lelked áldott nyugalmat talál.

Gondolj arra, hány gyertya ég most a világon!
Hány kívánság teljesül, mennyi-mennyi álom!

Van, ki annak örvend, mit rejt a színes papír,
Van, ki szeretteit ölelve édes könnyeket sír,
Van, ki áhítattal pislog ki a porcukros tájra,
S van, kit végre finom, meleg otthon várja.

Gyúljon a láng, és szóljon az ének!
Szent Karácsony! Áhítlak, reméllek!
Hozz békét e zavaros, csodaszép világra!
Ezzel Neki is teljesülne legrégebbi vágya…

 /2009. december/